Kilenc

A völgy bejáratánál véget ért az aszfalt. Kanyargós földút vezetett tovább a mederben, egy patak folyását követve, amelyet szemét és ócskavassá vált gépek rozsdásodó csontvázai borítottak. A patak két oldalán, a fák között ütött-kopott, favázas házak álltak: többségük úgy nézett ki, mintha már régóta üresen állna; ablakaikban mégis függönyt láttam, szénnel teli fészereket – még kiteregetetett ruhákat is. Az autó biztonságából mindegyiket alaposan szemügyre vettem, remélve, hogy felismerek valamit. De nem éltem meg erősebb érzelmet, csak némi enyhe szorongást. A „teknő” lehangoló helynek látszott: pállottnak, fénytelennek

– kő és elhanyagoltság völgyének. A külvilágtól sötét erdőkkel borított lejtők választották el, amelyek meredeken szöktek fel a keskeny égbolt felé kapaszkodó, magas hegygerincekre.

Félreálltam az út szélén, és leparkoltam egy ütött-kopott Dodge kisteherautó mögé, üres fegyverállvánnyal a hátsó ablakában és egy sárhányómatricával, ami azt üzente: „Dugd fel magadnak ezt a melót!” Az elképzelés, hogy valaha ebben az Isten háta mögötti lyukban éltem félvér és félbolond cseroki indiánként, hirtelen annyira elképesztőnek tűnt, hogy kitört belőlem a nevetés – aztán gyorsan körülnéztem, nem hallotta-e meg valaki. Közel s távol egy lélek sem járt.

Rágyújtottam, és egy darabig az autóban ülve cigiztem, miközben igyekeztem rátalálni a legjobb stratégiára, amivel megkörnyékezhetem Ida Begley-t – habár kevésbé izgatott, hogy beszélgethetek vele, mint az, hogy bejuthatok a kunyhójába. Talán eljátszhatnám, hogy a Közbiztonsági Minisztériumtól jöttem; hogy kártevőirtó vagyok, aki rágcsálókat keres… valami ilyesmi. Máskülönben hogy tudnék meggyőzni egy egyedül élő idős hölgyet, hogy egy vadidegen embert, aki kijön az erdőből, csak úgy beengedjen a házába, és hagyja, hogy az illető elkezdje felszedni a háza padlóját?

Miután a cipőmet lecseréltem a gumicsizmára, amit még Pineville-ben vettem, bezártam az autót, és elindultam a földúton a falu felé. A legközelebbi ház előtt két maszatos kisgyerek játszott egy parlagfűvel benőtt, törött léckerítéssel körülvett zöldséges veteményben. Eddig észre sem vettem őket. Abbahagyták a játékot, és figyelték, ahogy közeledem, aztán megiramodtak, és berohantak a házba. Úgy éreztem magam, mint egy turista: barátságos félmosollyal mértem végig a házat, arra az esetre, ha valaki figyelne a keskeny, apró üvegű ablakok mögül. De életnek semmi jele nem volt.

Egy kutya ugatni kezdett valahol beljebb a völgyben. Szaporázni kezdtem a lépteimet. Ahogy látótávolságba került a házak központi csoportja, Scalf utasításai alapján felismertem az Ida kunyhójához vezető ösvény bejáratát. Nagy megkönnyebbülésemre anélkül értem el a patakot, hogy bárkivel találkoztam volna. Minél kevesebbet kell magyarázkodnom, annál jobb.

A laposabb kövekre ugrálva – melyeket éppen ebből a célból helyezett oda valaki – átkeltem a patakon, és egy göröngyös, kanyargós ösvényen találtam magam, amely az erdőn át vezetett a gerinc felé. Az út kaptatós volt és kényelmetlen; csúszós a lehullott fenyőtűk rétegeitől. Még nem haladtam száz métert, amikor már meg kellett állnom levegő után kapkodni. Rájöttem, hogy nagyon nem vagyok jó formában, és eltűnődtem, hogy az öregasszony – többnek kellett lennie hetvennél – vajon hogy jár fel-le a hegyen a kunyhójához. Talán sohasem hagyja el a házat; talán valaki felhozza neki, amire csak szüksége van. Kezdett nyugtalanítani a gondolat, hogy talán nem találom egyedül. Az csak bonyolítaná a dolgokat.

Még mindig korán volt. A völgynek azon a részén, ahová a nap még nem sütött, hűvös volt a levegő. A faszénfüst szívmelengető illata szállt lefelé a gerincről. Úgy képzeltem, hogy Ida kunyhójából jön, és jelnek vettem, hogy az asszony otthon van. És másfajta, sokkal nagyobb jelentőséggel is bírt számomra, amitől elfogott a várakozás izgalma. A szalagon Print Begley egy vaskályháról beszélt a kabin hátsó falánál, amelyben anyja a csirketápot tartotta. Annak a kályhának a padlólapja alá rejtette a fiú – elbeszélése szerint – a Bibliáját.

Minél közelebb kerültem a célomhoz, annál jobban tartottam tőle, hogy mit fogok – vagy nem fogok – ott találni. Tartottam tőle, hogy mit tudok meg ott magamról. De nem csak ez volt a félelmem tárgya. Újabb pihenőre álltam meg, és egy fának dőltem, nehezen szedve a levegőt. Visszanéztem a völgybe, és eszembe jutott Print története, amelyben a fenyők között rejtőzött el, hogy megnézze a térítő gyűléseket. Talán vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni; az időnek olyan vastörvényei, amelyeket sosem szabad megszegni. Közel jártam ahhoz, hogy visszaforduljak – csakhogy tudtam, hogy ez már nem az én döntésem.

Ahogy újra kapaszkodni kezdtem, az út minden forduló után egyre meredekebb lett. Ekkor már erőteljes, egyenletes tempóban haladtam fölfelé a hegyre. A távolban megpillantottam a gerinc peremét, amely a fák vonalán túl rajzolódott ki a ragyogó ég háttere előtt. Fel akartam jutni oda, ahol világos van. Ki akartam mászni ebből a gyűlöletes völgyből, mielőtt összezárul a fejem fölött.

Aztán hirtelen megláttam magam előtt a kalyibát, amely úgy bukkant elő a fák közül, akár egy düledező, ősöreg móló, komoran, mohával belepve. A lejtőre építették, magas faoszlopokra, amelyeket az idő vékonyra koptatott.

Az oromzaton, egy törött ablak fölött, amit belülről gipszkarton lapokkal deszkáztak be, kémény bukkant elő a tető alól, akár egy görbe ujj.

Füstnek nyoma sem volt.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. A lehető legkisebb zajjal folytattam utamat az ösvényen, és körbementem a kunyhó bejáratához.

Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, és füleltem, igyekezve lecsendesíteni ziháló légzésemet, mialatt letöröltem arcomról és kezemről a verítéket. A távolból, a völgy másik végéből hallottam, ahogy egy láncfűrész köhögve, berregve életre kel. A kunyhóból semmi zaj nem szűrődött ki. Annyival egyszerűbb lenne minden, ha az öregasszony nem lenne itthon!

Kopogtattam néhányszor. Nem felelt. Tettem egy próbát a kilinccsel. Egy régi patkóból készült, és annyira elrozsdásodott, hogy féltem: eltörik a kezemben.

A kilincs elfordult, mire néhány centis rés nyílt az ajtón.

– Mrs. Begley? – Betaszítottam egy kicsit az ajtót. – Van itthon valaki?

Az ajtó meglepően nehezen nyílt, mintha valaki, aki nem képes túl sok erőt kifejteni, ellent tartana neki a másik oldalról.

– Mrs. Begley! – ismételtem.

Rothadó levelek pállott szaga áramlott ki a sötét belső térből. Elszoruló szívvel jöttem rá, hogy a ház üres. Rossz kunyhóba nyitottam be – vagy Scalf tévedett, és Ida már nem él. Ebben a kunyhóban nagyon régóta nem lakott senki.

Vállamat az ajtónak támasztottam, és betaszítottam.

Ekkor pillantottam meg a tűzhelyet.

Úgy állt a szoba távolabbi végében, akár egy trónus: a múlt század pohos hasú relikviája, szürkén a portól, pókhálókkal befonva. Miután körülnéztem, és meggyőződtem róla, hogy senki sem figyel, beléptem a kalyibába. Baljós nyikorgás felelt, mintha az egész építmény készülne összeroskadni, és leszánkázni a hegyoldalon. Lépésről lépésre haladva eljutottam a tűzhelyig, és letérdeltem karmot formázó lábaihoz.

Egy darab elszenesedett fával, amit a tűztérben találtam, elkezdtem félresöpörni a leveleket és a beékelődött faszénszilánkokat, amelyek a tűzhely talapzatául szolgáló vaslapot borították. Ahogy a hulladékréteg elvékonyodott, láttam, hogy a kályhát egymástól nagyjából három centire elhelyezett, nehéz fémcsavarokkal erősítették a padlóhoz. Észrevettem azonban, hogy az elülső felén, ahol a padlódeszkák jobbról futottak be a fémlemez alá, két csavar hiányzott.

Pontosan úgy, ahogy Begley a szalagon elmagyarázta.

Annyira tisztára söpörtem a hiányzó csavarok körüli területet, amennyire csak tudtam, aztán dolgozni kezdtem a padlódeszkákon, a fadarabbal felfeszegetve őket. Az egyik, amelyik a többinél sokkal rövidebb volt, szinte azonnal engedett.

Eldobtam a botot, és kézzel kezdtem kiügyeskedni a deszkát. Ekkor úgy tűnt, hogy a szoba elsötétül; mintha árnyék esett volna a kunyhó padlójára. Hirtelen elkapott az érzés, hogy valaki figyel. Hátrapillantottam. Az ajtó előtt, egyik karja alatt vadászpuskával, terjedelmes testével nagyrészt eltakarva a napfényt, ott állt Zách Scalf.

– Nézzenek oda, kit látnak szemeim! – károgott. – Hát mit képzelsz, micsinálsz itt, cimbora? Ez itten magánterület! Vagy tán még nem hallottál a birtokháborítókat illető törvényekrő’?

– Hé, várjon egy percet! – tiltakoztam nevetve. – Nem mondta, hogy… – Aztán rájöttem, hogy nem viccel. Kezdtem talpra evickélni, de Scalf fürgén a vállához emelte a puskát.

– Hé, hé nyugalom! Csak lassan… Maradj, ahol vagy, hogy lássalak! Térdeljé’ le, mindkét kezeddel a padlón! Így már jobb.

– Mi ez az egész? Ez az a hely, amiről beszélt?

– Az attól függ. Látod Idát valamerre?

– Nézze, miért nem teszi le azt a puskát, hogy beszélgethessünk? Ideges leszek tőle.

Scalf röhögéséit, és leeresztette a puskát, de továbbra is a mellkasomat vette célba vele.

– Most jobban teszed, ha elmondod, minek jöttél ide egészen New York-bő, és mér kérdezgetté’ annyit Begley kuzinró’. És ne próbáld beadni nekem azt a szaros mesét arró’, hogy valami könyvet írsz, mert szart se ér!

– Ez az igazság. Be tudom bizonyítani. Amikor visszamegyünk a motelbe…

– Ki mondta, hogy visszamegyünk a motelbe? – vigyorgott gonoszul.

– Láttam, hogy azalatt a régi kályha alatt kotorásztá’. Mit keresté’?

– Egy Bibliát.

– Ne szórakozz velem, cimbora! – mondta lágyan. Aztán meglendítette a puskát. – Mi van ott, a fenébe is?

– Egy Biblia. Isten a tanúm! Amikor Print gyerek volt, ide jött fel néha, hogy nyugodtan olvasgathassa a Bibliáját. Már ha ez az a kunyhó. A kályha alá rejtette el.

– Akkó’ te honnét tudsz róla?

– Az egyik barátja beszélt róla, akivel a seregben szolgált.

– Egy Bibliáról? – röhögött gúnyosan.

– Nézze, még azt sem tudom, hogy tényleg itt van-e. Vagy hogy mi mást tartott itt… – Tétováztam. – Lehet, hogy mindent magával vitt, amikor… utoljára elment.

– Aszondod? – húzta össze a szemét érdeklődve.

– Maga látta őt aznap! Emlékszik, hogy volt-e nála valami?

A fejét csóválta, aztán – abban a hitben, hogy előnye származhat belőle, ha válaszol a kérdésre – így szólt:

– Egy kötél vót nála, egy bányászlámpa meg egy lámpa, ami az apjáé vót. Megkérdeztem, hová igyekszik azzal a felszereléssel. Hogy meggondolta-e magát, oszt’ mégis a bányába megy dolgozni. Akkor mondta, amit mondott a csúszó-mászó vakondró’, csakhogy azt nem mondta meg, hová megy ténylegesen. Vele vót a kutyája is.

– Milyen kutya?

– Barna. Vittük magunkkal, mikor vadászni mentünk, csakhogy akkorra má’ öreg vót és vak.

– Rorynak hívták? – Print említette néhányszor a nevet a szalagokon.

Scalf bólintott.

– Annak a kuvasznak köszönhettük, hogy végül megtudtuk, mi történt Printtel – mondta.

– Hogy érti ezt? – meredtem rá. – Azt mondta, hogy egyszerűen eltűnt!

– Télleg eltűnt. Csak hát, asszem, nem gondolta, hogy a kutyája követni fogja. – Scalf az ajtónak támaszkodott, de a puskát továbbra is rám szegezte. – Az öreg Roryt innen húsz mérföldre északra találták meg. Ült az esőbe’ az Elveszett Remény nevű tárna bejáratánál. Az egy nagy barlang Springfield környékén. Ma már cseppkőbarlangnak híják, oszt’ kivilágították, meg túrákat vezetnek benne, van ott motel meg miegymás. Akkoriba’ a bejárat csak egy lyuk vót a földbe’. Az öreg Roryt olyan három hétre rá találták meg, hogy Print elment. Addigra má’ félig éhen veszett. Senkit se engedett közel. Preston Begley néhány másik bányásszal lement abba a barlangba, hogy megkeressék a fiát. Sose találtak semmit.

Scalf elhallgatott, és kételkedve vakargatta a borostáját, mintha nem értené egészen, hogy miért is mondja el nekem mindezt.

– Pokoli halál ez olyan valakinek, aki fél a sötétbe’ – folytatta végül.

– A kurva mindenit! Nem szeretek arra gondolni, mi történhetett vele odalenn. Az Elveszett Remény mélyebb, mint a Pokol legmélyebb bugyra, és eszelősen hosszú. Még ma se találták meg a végét. Talán ezér’ nem akadtak Print nyomára azóta se.

– Mi történt Roryval?

– Nem mozdult a barlang szája mellől, úgyhogy Preston agyonlőtte.

– Miért nem mondta el mindezt tegnap éjszaka?

– Hogy mér nem mondtam el? – ismételte Scalf hitetlenkedve, aztán hátravetette a fejét, és csak állt ott, rázkódva a röhögéstől.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem.

– Most már biztos, hogy teljesen hülyének nézel, komám! – mondta végül, és a szemét törölgette. – Abba’ a percbe’, hogy besétáltál az ajtómon, tudtam, hogy van veled valami gikszer. Aszitted, hagyom, hogy az egészet megtartsd magadnak? Na most, mit szólnál, ha aszondanám, elég az időhúzásból, oszt’ mutasd, mit ásott el oda Print!

– Mi van, ha nincs ott semmi?

Scalf nem felelt azonnal. Vállához emelte a puskát, és összehúzott szemmel sandított rám a duplacső másik végéről. Esetlen vigyor terült szét lassan az arcán. Aztán hirtelen felnézett, és csak annyit mondott:

– Akkor halott vagy, szarcsimbók!

Térden állva körbefordultam, és szembenéztem a tűzhellyel. A hátamat Scalf felé fordítva, hogy ne lássa, mit csinálok, idegesen ügyködni kezdtem a meglazított padlódeszkákon. Amint sikerült kiszabadítanom az egyik deszka végét, kihúztam a vaslemez alól, és a tűzhely oldalának támasztottam. Alatta, a padló és a kunyhó burkolata között egy nagyjából harminc centis üreg tátongott.

Ahogy lebámultam a lyukba, megpillantottam valamit, amit gondosan elhelyeztek benne. Egy könyv volt, pókhálók magzatburkával körülvéve. Szamárfüles borítója zöld-fekete pettyes volt, akár a gyík bőre.

– Most már emlékszik a dátumra? – kérdeztem, mert mindenáron folytatni akartam a beszélgetést. – Hogy hányadika volt, amikor Print elment?

– Ezerkilencszáznegyvenöt, augusztus másodika – felelte Scalf, aki még mindig nehezen lélegzett az előbbi nevetőgörcs után. – Múlt éjjel kikerestem az újságcikket a Hírmondóbó’. Írtak róla, a keresőcsapat miatt, amit utána küldtek az Elveszett Reménybe.

– Akkor nyilván négy nappal később halt meg.

– Ezt meg honnan veszed? – röffent megvetően.

A cáfolhatatlan bizonyíték, hogy éltem azelőtt, apró, megfehéredett csontok ágyán hevert – számtalan kistestű állat csontjain. Némelyiket különböző formákra és tárgyakká faragták; másokat egyszerűen vékonyra fentek, aztán csillogóan simára csiszolták őket. Print rengeteg időt tölthetett – gondoltam – azon a gerincen ülve, várakozással.

– Én augusztus hatodikán születtem, reggel nyolc óra tizenöt perckor – mondtam szinte magamnak, mert a felfedezés jelentősége még mindig nem tudatosult bennem teljesen. – A világ másik felén, pontosan ugyanebben az időpontban… és ez olyan véletlen egybeesés, amit mindig is nehezen tudtam elfogadni… egy tizenkétezer-ötszáz méteres magasságban repülő B-29-es a tiszta, kék égből egy nukleáris bombát dobott Hirosimára. „Kisfiúnak” hívták… mármint a bombát.

– Te meg mi a faszró’ beszélsz?

– Ekkor halt meg Print Begley. Nyilván tudta, hogy meg fog történni. Tudja, ő egész életében jeleket kereset, amelyek megjósolják a világ végét. Az egész kezd világossá válni. Engem küldtek, hogy átvegyem a helyét.

– A fenébe is, te őrültebb vagy, mint Print valaha is vót! Még mindig nem találtá’ semmit? – Hallottam, ahogy Scalf türelmetlenül tesz egy lépést a kalyiba belseje felé, de a súlya alatt nyöszörgő gerendák a jelek szerint elvették a kedvét, hogy még beljebb jöjjön.

Benyúltam az üregbe, és körbetapogattam.

– Van itt valami! – pillantottam hátra a vállam fölött. – Úgy érzem, egy csomó minden! Jobb lenne, ha idejönne megnézni.

– Tévedsz, komám! Te fogod idehozni nekem!

Ahogy kiemeltem a könyvet a lyukból, gondosan lesöprögetve róla a penészt és a pókhálókat, sikerült felmarkolnom az egyik nagyobb csontot is a halomból, és elrejtettem a bal kezemben, úgy, hogy kényelmesen elfeküdjön a könyv hiányzó gerince mentén. Nagyjából tizenöt centi hosszú és másfél centi vastag lehetett; az egyik végén tompa volt, a másikon elvékonyodva üreges, görbe hegyben végződött. Úgy nézett ki, mint valamilyen kezdetleges sebészi eszköz.

A könyvet a tenyeremen szétnyitva felálltam, és lassan szembefordultam Scalffal.

– Ez Print Bibliája. Itt volt, épp úgy, ahogy mondta. Istenem, ha maga tudná, hogy ez mit jelent…

Scalf ekkor már árgus szemekkel figyelt.

– Még egy bejegyzés is van az elején. „Print Begley-nek anyjától, Ida Begley-től. 1932. május 18.” Aztán egy sor családi név és dátum.

– Hát ilyet… Hadd lássam! – Maga felé intett a puskával. – Gyere csak ide, de szép lassan!

Elindultam felé a nyikorgó padlón lépkedve – szememet lefelé szegezve úgy tettem, mintha még mindig a könyvben gyönyörködnék. Borítója alatt átügyeskedtem a vékony csontot a jobb markomba, hegyes felét magam felé fordítva.

– Oké, ott megállhatsz! – Újabb hirtelen mozdulatot tett a puskacsővel. – Add ide!

Vártam néhány másodpercet, aztán üres tekintettel felnéztem, mintha nem érteném pontosan, mit mondott. Alig két méterre álltunk egymástól. Arcát és nyakát olajosan csillogó veríték borította. Összeszűkülő tekintete fókuszában állva kinéztem magamnak egy helyet a torkán, a puhának tűnő üreget az ádámcsutkája és a pólója nyakából kitüremkedő, vöröses szőr között. Arra az egy pontra koncentráltam, és imádkoztam, hogy a csont elég éles legyen, hogy ne törjön el.

– Mi az ördögre vársz, cimbora? Add ide azt a könyvet! – szólt rám, szemöldökét zavarodottan összehúzva.

Ahogy kinyúltam, hogy átadjam neki a Bibliát, előreléptem, Scalf pedig egy óvatlan pillanatra leeresztette a puska csövét.

Elengedtem a Bibliát, és előrevetettem magam, elfordítva jobb csuklómat, és fölfelé döftem, a torka felé egy fonákütéssel, amelybe a teljes testsúlyomat beleadtam. A csontszilánk átütötte a gégéjét, és tövig a nyakába szaladt. Meleg vérsugár szökkent az ujjaimra, és végigspriccelt Scalf zöld mellényén. A fickó meglepett horkantást hallatott, és elejtette a vadászpuskát. Aztán mindkét kezével a torkához kapott, és hátrafelé kitántorodott a kalyibából.

Ott támolygott a fák alatt, és reszelős hangon hörgött. Aztán lassan térdre bukott, vastag, ügyetlen ujjaival a csont markolata körül matatva. Ám a rögtönzött fegyver olyan szorosan beékelődött a légcsövébe, hogy nem tudta kirángatni. Arcszíne mély vörösre változott, szeme pedig gödréből kidudorodva fordult fölfelé, a koponyájába. Folyvást a fejét rázta, mintha nem értené, mi történik: jobbra-balra dobálta kétségbeesett igyekezetében, hogy levegőt juttasson a tüdejébe. A makacs csontmarkolat úgy türemkedett ki a nyakából, mint egy apró, véres ököl, amely végre kitört húsbörtönéből.

Scalf egy végső, kétségbeesett gesztussal felemelte mindkét kezét, és összefonta őket az álla alatt, mintha a segítségemért esedezne. Egy pillanatig azt hittem, sikerül talpra állnia. Felkaptam a puskát, és célba vettem a fejét. De fölösleges volt. Borzalmas, kuncogásra emlékeztető zajjal fénylő vörös vérzászló bomlott ki tátott szájából, aztán csak előreesett az arcára, és nem mozdult többé.